Most már lehetőség nyílnék rá, hogy nevem előfizetési kényszer nélkül belekerüljön a jövő irodalmi lexikonjának S betűjébe, sőt könyvem is helyet kaphatna egy betűvel előbb „röhögés” címszó alatt.
A csábító jövő dacára meg kell jegyeznem, hogy nem ez volt a célom. Nemcsak humorizálni nem akartam, de még azt sem, hogy édes porban adagoljam a keserű orvosságot.
Egyszerűen csak a kazot akartam leírni. Ha azonban ezt megteszem, könyvemet nem olvassák el, csak nevetnek rajta. Így, hogy mesét kap az olvasó, szintén nevet rajta, de legalább elolvassa.
Karinthy csodálatos novellája, a „Cirkusz” egy naiv fiatalemberről szól, aki hegedűjével jelentkezik a cirkuszigazgatónál. Kinevetik és megmagyarázzák neki a cirkusz lényegét. Az ifjú kénytelen magát nagy erőszakkal és sok szenvedéssel artistának átképezni, hogy a porondra léphessen. A nagy napon, tarka trikóban kimegy a közönség elé, létrát, székeket, asztalt, kockát, rudat állít egymás tetejébe, felkúszik rájuk, és mikor az elismerő rémület szorítja össze a szíveket, kinyitja trikóját, előveszi odarejtett hegedűjét és eljátssza végre a dalt, amit olyan régen szeretett volna elpanaszolni és amiért az egész cirkuszt átszenvedte.
Kérem tehát, hogy most, a mutatvány végén hallgassák meg a dalt is!
Először majdnem ezt a címet adtam könyvemnek: „Az ember komédiája.” Kazohinia ugyanis második emelet azon az épületen, amelynek földszintje Swift Gulliverje, első emelete Madách Tragédiája. Bocsánat a tisztességtelen hasonlatért, nem zsenialitásban, csak az eszme továbbépítésében. A mozdonyt is továbbépítettük anélkül, hogy mérnökeink Stephenson babérjait akarnák tépdesni. Swift felismerte a behin társadalom öngyilkos ostobaságait, Madách továbbhaladva rájött az örök emberi boldogtalanság tételére, én pedig ennek okát akarom megmutatni Kazohiniában.
A tizenkilencedik század racionalizmusának három legjellegzetesebb alkotása: Darwin fejlődéselmélete, Dalton atomelmélete és a történelmi materializmus. Az épülő vasutak, a fejlődő humanitás, jólét és tudomány azt a látszatot keltették, hogyha nem is ismertük meg teljesen a világot annak eszközeiben, de a természet elvi alapja, a módszer immár vitathatatlan ős tiszta. Laplace csak egy mindentudó démon lététől tette függővé, hogy az oksági törvény alapján előre megjövendölhessünk minden legapróbb eseményt a világon. Fejlődés mindenben csak előre és egyenes vonalban történhetik.
Mintha a történelem maga is tiszteletben tartaná az időnek századokra való beosztását, éppen a huszadik század első órájában, 1900-ban jelenik meg de Vries biológiai felfedezése a génekről és Planck kvantumelmélete, melyek a hosszú béke „most már minden rendben van” képzetének aranyszálait egyszerre szétfoszlatták. Egy találó meghatározás szerint a tudományos ismeret olyan gömb, amely minél jobban tágul, annál nagyobb az ismeretlennel érintkező felülete.
Nem vagyok híve a természeti tapasztalatokból a társadalomra vont következtetéseknek. Abból, hogy a jég nulla foknál megolvad, a víz száz foknál gőzzé válik, nem lehet megjövendölni a kapitalizmust követendő rendszert és felépítményeit. Kétségtelen azonban, hogy a természettudományos felfedezések mint szellemi eredmények hatással vannak szellemi életünkre. Az új elméletek hirtelen bizonytalanságot teremtettek a tudomány olyan szépen kisepert lakosztályaiban. A kis h felfedezése, a valószínűségi hullámok és Heisenberg bizonytalansági egyenletei végül arra a megismerésre vezettek, hogy minél többet ismerünk meg, annál nagyobb a bizonytalanság.
Megtudtuk tehát azt is, hogy minden eddigi eredmény csak az általános csúcspontot jelentő tizenkilencedik század felhőtlen egének délibábja volt. Minden inogni kezdett alattunk, és ha már nem is remélhettük, hogy szilárd alapra vergődünk, legalább az új környezetet szerettük volna megismerni.
Az ember természetéből következik, hogy a bizonytalanság elől a bizonytalanságba szeret menekülni. Legtöbben egyszerűen feladták az ész képességeibe vetett hitet és legjobb esetben metafizikába, máskor azonban különböző teozófiákba menekültek. A biológiában új életre kelt a vitalizmus, sőt a teleologizmus is. Új regék születtek az entelecheia misztikumairól, a fizikában pedig Schrödinger anyaghullám számításai elvezettek a harmadik, kilencedik, sót az urán esetében a háromszor kilencvenkettedik dimenzióba, ami Eddington egyes szebb lelkű tanítványainak alkalmat adott arra, hogy az isten dimenzióit méregessék.
A csillagászatban is új magyarázatot adott a rádióaktivitás a fehér törpéknek, óriás vörösöknek és a napoknak. Az extragalaktikákból a tengerfenékre is lehatoló kozmikus sugarak az asztrológiát ébresztették új életre a lélekemberben azzal az újítással, hogy a házakban és fényszögekben már nemcsak a hét bolygó, hanem az újonnan felfedezettek, sőt a Betelgeuze és a Van Maanen is lehet hyleg, vagy anaréta.
A rádióaktivitás a geológiában a zsugorodási elmélettel szemben megszülte a sokkal bizonytalanabb úszási elméletet: a „sima” rétegen úszik a „sial”, a föld változásait pedig az izosztázia határozza meg. Wegener ebből a kontinensek hajdani összefüggésének és szétúszásának pontos menetrendjét állította fel. A lélekembernek azonban mindez csak alkalom volt arra, hogy ezt a csillagászatban azóta rég elvetett Hörbiger-elmélettel és Mendel örökléstanával összevetve megállapítsa, hogy az ember nem az állatvilág tagja, hanem isten külön teremtménye, és puszta véletlen, hogy ugyanazon fokozatokat élte végig, amit az állatvilág. Mi tehát más természeti lényektől függetlenül élünk a világ teremtése óta. Bebizonyítják, hogy a tihuanakui naptemplom 150.000 éves emberi munka, minek következménye, hogy isten különös kegyeltjei vagyunk, akikre a természet törvényei - ha ilyenek egyáltalán még maradtak - nem vonatkoznak.
A vitaminkutatás ugyanezen lelkeknél féktelen bicsérdista éhségkultuszba dühöngött át, amibe többen beledicsőültek.
Freud és Adler mélypszichológiája a lélekember számára táptalaj volt, hogy kivirágozhasson belőle a legsötétebb yoga, melyhez képest a kabbala és a rózsakeresztesek hét szférája világos és egyszerű kisegyszeregy.
Pedig a távolkeleten volt egy tan, a buddhizmus, melynek amoralitása és érzelemnélkülisége bizonyos kazo elemeket is tartalmazott. De keleten is él a lélek, beleszól a kultúra, és ezeket az egyszerű értelmi tartalom nem elégíti ki. A buddhizmus ma is csak vékony máz, melyen átfeketéllik a Vógák éjszakája és a tibeti „Bön” (de szép behin szó!) misztériuma. A bön vagy yoga megszállottja órákig vagy napokig erőlködik, hogy ne úgy üljön és ne úgy lélegezzék, ahogy természetes léte megkívánja, mert a lét célja nem az élet, hanem, hogy az általuk elképzelt spermacsövet, amely szerintük az agyvelőtől az ivarszervekig vezet, karvastagságúra tágítsák ki. Meg vannak győződve, hogy ha képzeletüket és lélekzetüket bizonyos szabályok szerint erőszakolják, ez sikerül is.
Mik ezek a gyakorlatok? A spermacsatornát a „tumo” tágítja. Ehhez el kell képzelni Vajra-Yogini istennőt három szemmel. Jobb kezében feje felett görbe kést csóvál, bal kezével keblén vérrel színültig telt emberi koponyát tart, fején ötágú korona, mindegyik ága egy-egy emberi koponya. Nyaklánca ötven, véresen csepegő emberi fej, meztelenül áll egy ember mellkasán, és a bölcsesség dicsfénye sugározza körül.
Ezt a szimpatikus hölgyet képzeletben földnagyságúra kell növelni és összevonni olyan kicsire, mint a szezám magja.
Majd különbözõ idegszálakat kell elképzelni. Egyik idegben a következõ betûket:A, A, I, I, U, U, RI, RI, LI, LI, E, EJ, 0, OU, ANG, viszont a másik idegben: KA, KHIA, GA, GHA, NGA, GHA, CHHA, stb. Meghatározott szabály szerint kell a jobb és bal orrlyukon lélekzeni, a lélekzetet hosszan visszatartani, stb.
Nincs az az írói fantázia, amelyik a tébolynak ennél szomorúbb leírását adhatná. És mindezt európai kultúremberek át- és bevették! Különbözõ „fesztelennek” nevezett helyzeteket vettek fel, melyek közül csak egyet idézek Kaczvinszky „Kelet világossága” (!) című könyvébõl: „Maga alá húzott egyik lábbal, a másik lábnak a behajlított láb fölött a túloldalra való helyezése mellett, oldalra fordulva, az áttett lábfej ujjainak könnyed megfogása a tanítvány feladata, ugyanakkor azonban háta mögött átvezetett másik kezével maga alá húzott lábfejét meg kell érintenie.” Így gyakorolták a különbözõ lélekzetvételi szabályokat, hogy a tumo-t élesszók az umában!
A szatírának előfeltétele, hogy leírásban meghaladja a valóság ostobaságait. Erről tehát éppúgy nem lehet írnom, mint a háborúról. (Karinthy kifogásolta is, hogy a buku leírása tökéletlen.)
Szégyene ez a kultúrembernek? Nem. Tulajdonsága. A kultúra természetrajzához tartozik az is, hogy minél alacsonyabb és sötétebb babonák hínárjába gabalyítja magát, annál inkább kedveli ezekre az ilyen elnevezéseket: „felemelkedés”, „megvilágosodás” vagy „egyenes út”.
Művészetben, irodalomban ugyanezen eltérés mutatkozik a múlt század szinte egyenletszerűen határozott stílusával szemben. Cézanne indítja meg a sort, amely Picassóban, az olasz futuristákban, Malevicsben, Moholy-Nagyban, Arpban, Chiricóban, Grabowskyban és Ernstben ágazik szét a töméntelen izmusokba. Ugyanez történik az irodalomban. Adyt Kassák követi, majd Palasovszky Õdön, külföldön Ivan Goll, Ernst Tofler, Marinetti, Hans Arp, Tristan Tzara, Picabia és Jean Cocteau jelentik a fokozatos meghasonlást.
Természetes, hogy nem maradt ki a társadalomtudomány és közgazdaságtan sem. Az általános közélet válsága nagy gazdasági válságban öltött testet. Az aranyalapot feladták, de nem Ricardo és Rodbertus munkaelméletéhez tértek vissza, hanem a legfantasztikusabb pénz- és hitelpolitikai tervezetek láttak napvilágot. (Lásd nálunk a hírhedt Bell-féle földfedezetet.) A Harty bankház után bukik a Bodencreditanstalt, Danat Bank, Dresdener Bank, Deutsche Bank, Amstell Bank, bukik Kreuger Ivor, az Insull konszern, a világon harmincmillió munkanélkülit tartanak nyilván, három év alatt 2.400.000 ember hal éhen, mialatt elpusztítanak, elégetnek és a tengerbe dobnak 99.100.000 mázsa gabonát, 14.400.000 mázsa rizst, 261.000 zsák kávét, 2.560.000 kg cukrot, 560.000 mázsa konzervet és 1.450.000 kg húst.
Ez a válság már méreteiben túlhaladta a fokozati jelleget és minőségi változásba csapott át: már nem válság volt, hanem a való élettől elszakadt gazdaságszemlélet talajvesztett őrülete.
A társadalomtudományban is kitör a válság. Wells meghasonlik a szocializmussal, Shaw pedig, mint legfiatalabb, mindennel. Kételyek merülnek fel abban az irányban, hogy mi a társadalom célja. Addig világos volt, hogy ez a jólét, de úgy látszott, hogy az ember nem ezt akarja. Tényleg, Berlinben, Rómában, Madridban és Tokióban egyszerre harsan fel Nietzsche übermensch-ének furcsa értelmezése: az ember nem az életért é1, hanem egy meghatározatlan győzelemért. A kor általános kakofóniáját megmagyarázni nem tudván, egyesek a napfoltok és az emberi diszpozíció közti, Újabban felfedezett összefüggésekben keresik az okot, mások, mint Neergard, a fizikai komplementaritás elvét akarják kiterjeszteni a társadalomra, és azt szeretnék bizonyítani, hogy, amint a vers jelentése is más, mint az egyes betűké és szavaké, azonképpen az embernek is mások a céljai, ha közösségben szervezkedik, mintha egyedül van.
Mindezek a nagy kilengések - úgy tűnik fel - már nyugalomba kezdenek indulni. A téboly tetején, a fasizmuson lassan túljutunk, az atomenergiát - ha egyelőre szörnyű formában is - sikerült igába fogni és megszűnt misztikumnak lenni. Jean Cocteau nem ír már dadaista komédiát az Eiffel torony násznépéről, nem valljuk, hogy a társadalom célja az egyén halála és szenvedése, a különböző pénzügypolitikai elméletek is lassan átadják helyüket a termelés és elosztás gyakorlati feladatainak.
Ezzel persze az emberiség nem gyógyult meg. Nem remélhető ugyanis, hogy az emberi kultúra mintegy tizenötezer éves meddő messiásvárása után éppen most jöjjön meg a teljes és végleges megváltás. Az emberiség alapjában véve beteg, és semmi remény rá, hogy tizennégy tragikus szín után a tizenötödik csupa méz legyen.
Semmi esetre sem jelenti a hullámok elcsitulása azt, hogy most visszatérünk Empedokles elemeihez vagy az atomelmélethez. A kergült metafizikák helyébe vissza kell állltanunk, hanem is magát az észt, de legalábbis a valóságot. Ennek alapján kell revideálnunk a múlt század kényelmének rózsaszín alkotásait.
A társadalomra vonatkozóan annyi bizonyos, hogy az embernek sem egyénileg, sem a társadalomban nem lehetnek olyan céljai, amelyek természettől fogva adott mivoltával ellentétesek volnának.
*
Tetszetős és logikus elmélet a történelmi materializmus, amely szerint emberi igyekezet rugója az anyagi érdek: bőségben élni. Hogy van hát, hogy az emberi kultúra annyi évezrede óta, ma anyagilag mélyebben állunk, mint a legprimitívebb rabszolgakorban? Lehetséges volna, hogy annyi évezred igyekezete mind csak a helyes módszer meg nem találása miatt vezetett jólét helyett nyomorba? Nem valószínűbb, hogy az embernek voltaképpen más célkitűzései vannak?
Ne tessék legyinteni, értem az ellenvetést: a kizsákmányolásból és háborúból a tömegnek kára származik, de a gyeplő azok kezében van, akik éppen ebből a kárból eresztik pocakjaikat.
Howard Scott és a Columbia egyetem technokratái kiszámították, hogyha csak a 20-45 év közötti férfiak dolgoznának napi öt órát, úgy a mai technikai felkészültség mellett mindenkire évi 20.000 dollár jövedelem esne. Feltéve persze, hogy a búzát nem a tengerbe hányják, és a vasból is ekevas lesz, nem ágyú.
De 20.000 dollár akkora jövedelem, hogy ezzel még a legpocakosabbak közül is csak kevés dicsekedhetik.
A gazdasági válság idején gépeinket magunk állítottuk le. A mégis működő munkát nagyrészt felemésztette a luxus, a fogyasztásból kizárt tömegek fékentartásának költsége (bíró, lelkész, börtönőr, rendőr) és a hadsereg.
Ha az ember észlény, nyilván a gyeplőtartók is azok. Miért nem egyeznek hát meg, hogy nem fognak egymás ellen csetepatézni, hanem jóllakatják annyira a tömegeket, hogy a testi-lelki fékentartás költségei csökkenthetők legyenek, a hadsereg kiadásait pedig teljesen saját anyagi emelkedésükre fordíthassák? Észlényekról ennyi értelmet nyilvánvalóan fel lehetne tételezni. Ha ez még nem történt meg, a hibának másutt kell lennie.
Kérdés tehát, hogy az uralkodó osztály (és vele együtt az egész emberiség) törekvése nevezhető-e tisztán anyaginak?
Kétségkívül anyagi, míg a gyomor megtöltéséról, ruháról, gyógyszerről, fűtött szobáról és kényelemről van szó. Eddig nemcsak anyagi, hanem létszükséglet is, mert természettől adott létünket szolgálja. Ez azonban legbővebb számítás szerint sem igényel többet 2-3000 dollárnál. A felsőbb tízezer szükséglete azonban nem ebben merül ki. Hozzájön a gyöngysor, képtár, versenyistálló, estélyek, tigrisvadászat és a — háború.
Nevezhető ez mind anyagi szükségletnek?
Való igaz, hogy mindehhez anyag kell. De testünk egyetlen atomja sem lesz egészségesebb díszmagyarban, mint egy munkás overálljában. Jobban jóllakik-e az alkirály, ha az elefánt hátáról száz tigrist elejtett? Ha pedig a háborút anyagi haszonért vívnák, úgy - az eredményt látva - valóban meg kellene tagadni észlény mivoltukat. Az eszköz tehát lehet anyagi, de a cél másutt keresendő.
Ezek kultúrszükségletek, amik lényegben különböznek a létszükségletektől, mert kihatásaikban azoknak ellenére működnek.
Nem definíciókat akarok gyártani, de meg kell éreznünk a különbséget a létszükséglet és kultúrszükséglet között ahhoz, hogy az ember tragédiáját megértsük. Gondolkozzunk csak!
A létszükségletnek pontos alsó és felső határa van. Az éhség éppúgy fájdalmas, mint a gyomor túlterhelése. Tizennyolc foknál hidegebb és huszonnégy foknál melegebb hőmérséklet egyformán kellemetlen. Az alvás és a nemi élet szintúgy korlátoknak van alávetve. A létszükséglet tehát bőven kielégíthető volna.
Ezzel szemben a kultúrszükségletnek nincs felső határa. Ha a fáraó aranykocsin jár, még mindig nem engedi meg rabszolgáinak, hogy fölös munkaerejüket saját nyomoruk enyhítésére fordítsák, hanem piramist építtet velük. Ha a bélyeggyjűtő megszerezte a Mauritiust is, gyűjteni kezdi a hibás recézetű példányokat, a fordított vízjelűeket, vagy a nevezetes dátummal lebélyegzetteket. A kultúrszükséglet felső határát nem az örökké megszabott és változatlan természet adja meg, hanem a fantázia, tehát felső határa nincs. Az uralkodó osztály kultúrétvágya sohasem lesz kielégíthető, és önmagától adódik a következtetés, hogy a kultúra mindig szükségképpen megköveteli a kizsákmányolást, amely tehát szintén határtalan.
Sohasem lesz a technikának olyan foka, amely mellett a társadalom túlnyomó többsége ne élne nyomorban.
A kultúrétvágy azonban nemcsak pozitív értelemben működik. Mások kifosztása nemcsak saját gyarapodásunkat szolgálja, hanem öncél is, amely magára a kifosztásra irányul. Ha egy szociális kormánynak módjában volna minden bélyeggyűjtőnek egy Mauritiust juttatni, a bélyeggyűjtők mérgesen hajítanák el értékét vesztett bélyegüket, melynek értéke abban van, hogy másnak nincs. A telt gyomrú embert nem bántja, hogy a másik is jóllakik. de a bálkirálynőt porig sujtaná, ha minden nőnek ugyan olyan ékszere volna, mint neki. A kultúrember csak mások éhségétől tud jóllakni, mert létének alapja a verseny, melynek értelme, hogy valaki a porondon heverjen. A kleptománia, mint mások haszon nélküli fosztogatása nem betegség, hanem a kultúrember legőszintébb megnyilatkozása. A háborúknak is ez a legigazibb alapja, nem a területi gyarapodás. A kultúra célja a hatalom, mások fölé kerekedni.
"Létért való harc” - mondják sokan. Nem szeretem a természetből a kultúréletbe átvitt hasonlatokat. Igaz, hogy az amőbából lett a többsejtű, de merész dolog Spencertől ebből azt a következtetést levonni, hogy a társadalmi fejlődés is azonos a komplikálódással.
Igaz: ha egy fán egy alma függ, és ezt két majom látja meg, az fogja megenni, amelyik a másikat leüti. De az ember a természet szeszélye helyett saját munkájára van utalva. Számunkra annyi alma terem, amennyit mi termelünk. A természet szeszélye alig játszik szerepet, az iparban pedig csaknem teljesen eltűnik. A civilizált életforma éppen a békét és fokozott, együttműködő termelést követeli meg. Nálunk a létért való harc helyett a létért való béke lehet irányelv. A természeti törvények tehát csak nagy ritkán vihetők át a kultúréletre.
De akkor miért harcolunk egymással? Ha semmi észok nem támogatja, úgy mégis ösztönnek kell lennie.
Lehet, hogy harci ösztönünk atavisztikus tulajdonság, amin a tapasztalat és nevelés nem tud változtatni, mert míg rohamléptekkel haladó termelőeszközeink békés együttműködést kívánnának meg, addig biológiai fejlődésünkről talán beszélni sem lehet. Táplálkozásunk ugyanilyen ellentmondásban van civilizációnkkal: számtalan új, olcsó energiaforrást fedeztünk fel, de munkaerőnket ma sem tarthatjuk fenn hidroelektrikus kilowattokkal, mert gyomrunk ma is az ősi kerülőutakra van berendezve. Valószínű, hogy nehéz agymunkával kieszelt kultúrszükségleteinktől azért nem tudunk szabadulni, mert valójában nem ezek szülték az örök harc törvényét, hanem ősi küzdelmi ösztöneink az adottság, amihez magyarázatul termeljük nemzeti, felekezeti, nűvészeti, gyűjtési, szórakozási és egyéb, versenyjellegű lázálmainkat. Talán ezért van az is, hogy minél könnyebbé tenné a technika jólétünket, annál súlyosabb háborúkkal igyekszünk azt lerombolni.
Vajon a művészeti célok nem rombolnak? Ugyanis sokan vetik Kazohinia ellen, hogy a hinek élete vigasztalanul sivár. Miért festem boldogtalannak a társadalmi ideált? Legalább a zenét engedjem meg a hineknek.
Kétségtelen, hogy minden lelki építmény lehet ártatlan. A vallás ás a nemzeti kultúra is lehet egyszerű üdülés. De ahogyan a vallásháborúkat a nemzeti háborúk követték, úgy követheti és követni is fogja a nacionalizmus kiirtását egy új eszme miatti háborúság, mely lehet a szőkék viszálya a barnákkal, vagy a szalonzene háborúja a dzsesszel. A kör és négyszög, mint ürügy mindig meglesz. Minden kultúrszükséglet munkát von el a létszükségletektől, amely elvont munka tehát szintén határtalanná nőhet, vagyis még akkor is káros, ha nem vezetne háborúra. De a háborúság is kikerülhetetlen, mert a kultúra alaptermészete a verseny, és egymás ellen hajszol. Az ember akarja a viszályt.
Mindezeken a nevelés kétségtelenül sokat segíthet, de csak az engedmények nélküli, tiszta, valóságra nevelés. Az abszolút materializmus, amely a kultúrélet teljes komplexumának hadat üzenne.
Ez azonban igen sivár élet - vetik ellene -, amit mi, Gulliverek nem bírnánk el. Valami enyhítés mégis kellett volna Kazohiniába, ami rokonszenvet ébresztene a hinek országa iránt.
Való igaz, hogyha szépíró volnék, olyan hepiendet kanyarítanék megvadult pegazusom hátáról, hogy a kultúrpolgár nyelvcsettintve vágyódna Kazohiniába. De sajnos, engem köt a valóság, és csak azt akartam elérni, hogy a kétszerkettőt ne ötnek, hanem négynek ismerjük. Nem az én hibám, hogy nem egyezhetek ki négy és félben. Nem tudom, kívánta-e valaki Pythagorastól, hogy legalább az egyik befogót engedje el?
És vajon használtam volna-e könyvemmel, ha engedményeket teszek? Gyógyul-e a tébolyodott, ha elhitetik vele, hogy a kezében tartott kefeseprő nem kormánypálca, csak marsallbot?
Kazohinia célja egy egyszerű igazságot megértetni: a világot a természet valósága, a kazo kormányozza. Ebből kibillentett bennünket a lélek, amely tehát ily módon az embert szembeállította saját változhatatlan lényével. Itt az alku fogalma értelmét veszti.
Vannak keresztény lelkek, akik egyszerűen a gyűlöletet teszik felelőssé a szenvedésekért, és ennek lelki ellenpólusát, a szeretetet prédikálják.
De vajon nem mindegyik ez? Kedvesünk csókunkról tudja, hogy szeretjük, de mit szólna, ha csókunkat minden nõre egyformán pazarolnánk? A legnagyobb mészárlások oka éppúgy a gyűlölet, mint a szeretet. Torquemada a katolicizmust szerette. Szeretetének lángja az inkvizíció máglyáin lobogott. Hitler a németeket szerette. Ez a hazaszeretet. A szeretet feltételezi a gyűlöletet, mint a pozitív pólus a negatívot. A villamos kisülésért mindkét pólus együttesen felelős. Ha pedig a szeretetet egyetemleges emberszeretetté lehetne kiszélesíteni, megszűnne szeretetnek lenni éppúgy, ahogy minden ilyenfajta fogalom megszűnik, ha általánossá válik. Ha a világegyetem hője egyenletesen oszlana el, nem beszélnénk hőről, és a grófi cím is megszűnnék, ha mindenki megkapná. Az általános szeretet minőségileg is változást jelentene: a hinek kazoja lenne. Ezt éppen az érzelmek teljes szétterülése jellemzi, az érzelmek teljessége, azaz megszűnése, tehát nirvánája.
A kazoban csak értelem uralkodik: egymást azért nem kell gyötörni és rabolni, mert így hasznosabb. (Lásd Bentham utilitarizmusát.)
A lelki kultúra fantazmagóriái annyira vakká nevelték az embert, hogy épp a legegyszerűbb, legkézenfekvõbb valóságok felismerésére vált képtelenné, nem csoda tehát, hogy a földi szenvedésekért éppen az értelmet teszik felelőssé, és helyébe a lelket akarják trónra emelni. A szenvedésben és küzdelemben megcsömörlött széplelkek hadat üzennek a civilizációnak, és a test vágyairól való lemondást hirdetik. Nyomor és butaság elől ugyanoda menekülnek: a szerzetesek kolostorba vonulva böjtölnek, a yogi lemond a test kívánságairól, Gandhi pedig máglyán égeti el a finom lancasteri szöveteket.
Testünk atomokból áll; anyagi szükségleteivel nem lehet hadba szállni. A yogi böjtölhet, visszavonulhat a lelki szférákba, de míg testünket biológiailag nem tudjuk úgy átalakítani, hogy átköltözhessünk a negyedik és ötödik dimenzióba, addig a táplálékról nem mondhatunk le. (Lásd Madáchnál a tizenharmadik színt az Űr-ben.) De nem is érdemes lemondani, hiszen olyan könnyû a testet kielégíteni, csak éppen a lelket kell száműzni, és jogaiba helyezni az értelmet.
Van-e remény arra, hogy az eddigi boldogtalanság és keserves elnyomatás után valami humánusabb következik kizsákmányolás és harc nélkül?
A szocializmus határozott igennel felel rá.
A termelőeszközök - úgymond - meghaladták a liberális kapitalizmus képességeit. Minden új gép munkásokat szorít ki a gyárból, munkanélküliséget okoz, sőt a még dolgozók bérét is lenyomja, vagyis végeredményben a tőkés hasznát, az értéktöbbletet emeli a dolgozók rovására. Ennek a versenynek a kisüzemek is áldozatul esnek, a tőke koncentrálódik, a társadalom mind kevesebb nagytőkésre és mind nagyobb proletártömegre oszlik meg. Ebben az állapotban a tömegek csökkent fogyasztása áll szemben a gépek fokozódó termelésével, ami válságra és háborúra vezet. Ma egyedül a proletariátus az az osztály, melynek törekvései egy, a termelési eszközök fejlettségével harmóniában álló rendszer irányába mutatnak. Ez a rendszer a termelési eszközök köztulajdonba vétele és a proletariátus vezetése, ami kiköszöböli a válságokat, kizsákmányolást és háborút.
A szocializmusnak pedig két korszaka lesz - mondja tovább a szocializmus. - Az első kor jelszava: mindenki képessége szerint dolgozik, és munkája szerint kap. A másodiké mindenki képessége szerint dolgozik, és szükséglete szerint kap.
A második etap tehát nem más, mint a tökéletes kazo.
Ebben egy tétel vitathatatlan: csak a termelési eszközökkel harmóniában álló rendszer életképes. A liberalizmus, ahol a tömegek vásárlóképessége indítja meg a termelést, úgy járt a maga alkotta gépekkel, mint a bűvészinas a felidézett pusztító szellemekkel.
De a gépekkel együtt a fegyvertechnika is haladt, ami a réginél lényegesen nagyobb elégedetlenséget tud egyensúlyban tartani. Az életszínvonalnak 1914 óta tartó szüntelen süllyedését és az ideológiai felépítmény dekadencíáját helyesen írják a kapitalizmus agóniájának terhére. A kapitalizmus ma már fegyverekkel injekciózott haldokló, aki nem tud meghalni.
De a nagybeteg is okosan használta ki hátralevő napjait. Rájött, hogy elképzelhető egy, a technikával összhangban álló rendszer anélkül, hogy a kizsákmányolást fel kellene adni. Mindjobban rájön a tőke, hogy nem a konkurrens tőkés az igazi ellenség, hanem az éhes ember. A készülő rendszerben a tőke világszövetségbe tömörül, amelyben már megszűnik tőkének lenni, és egyszerûen hatalommá alakul. Ahogy a verseny kiküszöbölésére a piacokat rayonizálták, úgy küszöbölhetik ki a háborúkat is egy általános kizsákmányolási egyezménnyel.
Ez annál könnyebb, mert a fegyverek fejlődése éppúgy vezetett hatalmi koncentrációra, mint a gépek tőkekoncentrációira. Az ókori városállamokból ma három világhatalom alakult ki.
Amennyiben tehát ilyen zsarnoktröszt létrejön, egyszerűen kényszermunkára foghatja az emberiséget. Termeltet a tömegek számára annyit, hogy munkaerejüket fenntartva fölös munkaképességüket a kizsákmányo1ók luxusigényeire fordítsák. Minthogy itt a termelés parancsszóra történik, független a tömegek vásárlóképességétől, tehát a gazdasági válságok is megszűnnek, csak a kizsákmányolás marad meg.
Avagy a fasizmus nem ennek a megvalósítási kísérlete volt? Megbukott, mert a kizsákmányolásnak még csak részleges zsarnokszövetsége volt idegen kizsákmányolók érdeke ellen. De mi lesz, ha az egész világ zsarnoksága megegyezik?
Semmi bizonyság arra, hogy a technika megkövetelte társadalmi forradalom egyben az emberiség felszabadulását hozza. Miért lenne a dialektikus kibontakozás éppen az emberiség feszültségeinek feloldódása az osztálymentes társadalomban?
A feudalizmust a „szeresd felebarátodat” jelszó hozta létre, a kapitalizmust a „szabadság, egyenlõség, testvériség”. Lényegben semmi újat nem jelent az „osztálymentes társadalom” jelszava. Sőt, eddig is minden forradalmi jelszó a kizsákmányolás megszűntét ígérte, ami azonban csak a termelőeszközökkel harmóniában álló újabb kizsákmányolási rendszert hozott. Nem is annyira a harácsolásért, hanem a behin hatalmi tébolyért.
A második etap, a kazo mindaddig nem alakulhat ki, míg az ember behin, vagyis míg a kultúrszükségletek megkövetelik a harcot és kizsákmányolást. Míg behinségünkre rá nem ismerünk, és ki nem irtjuk magunkbõl a lelket, ezt az atavisztikus fúriát, addig a termelési eszközök akárhány új rendszert hoznak, nem lesz egyéb újabb lidércnyomásnál, melybe időnként átébredünk. Zecsecse, Zacsacsa és Zucsucsu próféciái csak új harcot és szenvedést hoznak új zászlók alatt. A kazohoz fel kell ébrednünk behinségünk lázálmából.
*
Foglaljuk össze:
Az állati élet adva van a kozmoszbeli kazo harmóniájával: a harci ösztön a létfenntartó anyagi élet célját szolgálja, ennek szükségképpeni velejárója.
A tudatos élet kifejlődésével az anyagi élet érdeke harc helyett béke volna, de csökevényes ösztöneinket nem tudjuk megváltoztatni. Harci ösztöneink levezetéséhez kultúréletünk különböző ürügyeket agyal ki.
A társadalmi rendszereket a termelési eszközök alakítják, de biológiai helyzetünk ma is állati nívón van a technika mögött, ösztõneink ma is a létért való harcra irányulnak. Ezért minden forradalom csak a technikai helyzethez igazodó új elnyomási rendszert szül.
Ahhoz, hogy életünket újra egyensúlyba hozzuk, vagy vissza kellene térnünk az állati léthez és eldobni civilizációnkat, vagy megtartani tudásunkat és legyőzni atavisztikus harci ösztöneinket. Lehetetlen volna ez utóbbi?
Ha a yogi éhség- és fájdalomérzetének kikapcsolásával emóció nélkül tud éhen halni, ha a szerzetes vissza tud vonulni a kolostori élet békés unalmába, nem látszik lehetetlennek, hogy egy technikai felkészültségünkkel és létszükségleteinkkel összhangban álló kolostori életet, a kazot is meg tudnánk élni. Persze nem mindenki, csak a kiválasztottak. Ha pedig a kiválasztottak összefognának, a habzószájúakat rendszeresen elszállítanák egy szigetre és ott felfegyverezve őket rendszeresen kiirtatnák velük önmagukat, egyszer elérkezhetnénk a kiválasztódás olyan fokára, ami a hin társadalmat megközelíti
Sajnos, semmiféle forradalom nem hozhat ilyen rendszert, amelyben a verekedni akarók kerülnének alul, mert bármily humánus elvekkel is jöjjön valamely változás, sohasem a békeszeretőket, hanem azokat veti felszínre, akiknek hajlamuk és adottságuk van mások fölé kerülni.
Azt, hogy az ember ösztöne nem anyagi, hanem harci, éppen azok szeretik hirdetni, akik ezzel a legnagyobb pusztítást művelték és művelik. Hirdetik a tételt, de nem teszik hozzá, hogy „elég baj biz az, és segíteni kellene rajta”, hanem, mint teljesítendő követelményt ujjongják, és ajánlják, hogy ugorjunk egymás torkának. Az ember anyagi vágyait pedig éppen a szocialisták hirdetik, akikre - ha igazuk lenne - nem is volna szükség, mert a világ magától a kazo rendjébe igazodna.
A rövidlátó elfogultság általános tünete, hogy a valóságot akarjuk vágyainkhoz magyarázni. Hogy valaki fasiszta vagy demokrata volt a lefolyt háborúban, ezt onnan ismertük meg, hogy melyik fél győzelmét jósolta. Pedig a való tények függetlenek vágyainktól. Sokkal értelmesebb tehát a tények objektív szemlélete, mert megóv a csalódástól és életbölcsességet ad.
Ha tehát egy értelmesebb valaki azt szeretné, hogy az embernek tisztán anyagi ösztönei legyenek, nem érdemes nehéz munkával azt bizonyítani, hogy tényleg ezek az ösztöneink és nem mások, hanem mondja nyugodtan így: „Sajnos, a társadalmat nem az anyag kormányozza, hanem a lélek. Szükséges tehát minden tisztességes embernek husángra kapni, hogy ezt a szörnyű fenevadat agyonverjük.”
Azt azonban legalábbis fel kell ismernünk, hogy teljes kultúréletünk a szelíd Mondscheinszonátától a zászlókért vívott vérengzésig mind harci kedvünk káros izzadmánya, ami a léttel szembefordít bennünket. Érzelmi mivoltunkról általában leszokni nem tudunk, de a felismerés magában is nagy lépés volna, mert a baj diagnózisát jelenti.
A fáradt hívő kolostorba menekül, böjtöl, vezekel és készül a halálra. Kazohinia is kolostor. Rideg csendjéből és unalmából száműzve van a lélek, szórakozás, pártharc, vallás, börze, haza, a piacok lármája, művészet, háború, általában a „magasabb eszmék” a velükjáró leprával és éhtífusszal egyetemben. Sivár, puritánés egyszerű élet. De élet, mégpedig bő élet. Kazohinia is nirvána: a lélektõl megcsömörlött ember villannyal fűtött, gumimatracos, egészséges nirvánája, a csend, a nyugalom, a kiszámítottság, tehát a természettõl teremtett, valóságos lét menedéke. Ha a halál kolostorai elviselhetők, az élet kolostora is megélhető volna.
Kazohinia tehát egyáltalán nem pesszimista könyv, mert a kazo - ha nem is érjük el, de - megmutatja, hogy a gyötrelmekből menekülő élet számára nem a lemondás és halál az egyetlen kiút, hanem menekülhet önmaga felé is, tehát az életbe.
Nem tehetek róla, nekem rokonszenves is a bölcs hinek élete. Gulliver borzadásait szándékosan festettem olyan eszközökkel, hogy az európai kultúrlény vele érezzen, összeforrjon honvágyával, hogy aztán a behineknél kapott hidegzuhany annál is inkább annak felismerésére vezesse, hogy önmagában van alkati hiba, a kazo pedig nem börtön, hanem védő és jó menedék. Sajnos, az eszme annyira idegen, hogy a hatás ellenkező volt: a kultúrlények maguk helyett a kazot szerették volna megváltoztatni „rokonszenvesebbre”. Erről azonban már nem én tehetek, hanem talán a kozmikus sugarak, amelyek valaha esetleg kiváltják az új gént. Ez kiépítheti majd agyunk köré azt a bizonyos árnyékoló réteget, és egy ilyen gyökeres biológiai változás képessé tesz bennünket a kazo megélésére.
Csak - Óh, jaj! - nehogy mai behin társadalmunk lopja el a sugarak titkát, mert hinek helyett bizonyára fogcsattogtató nemes bumbukokat igyekszik kitermelni, amint ezt Nietzsche kificamodott örökösei nemrég célul is tűzték ki. Ezért félek a hormonterápia haladásától is. Egy milligramm thyroxin vagy adrenalin világnézeteket tud megváltoztatni, de mire fogják ezt felhasználni a mai államok, melyekben az jelenti a polgári ideált, aki ma nyírható bárány, holnap parancsszóra vérszopó tigris?
*
Szükségesnek tartottam ennyit elmondani, mert minden őszintébb ige sorsa a tökéletes félreértés vagy félremagyarázás. Jól tudjuk, mi lett a hegyibeszédbõl, Smith liberalizmusából, Swift könyveibõl, vagy akár a csakugyan pesszimista Madáchból, akit az Ember Bizakodásának szobraként akartak megfaragni, nem is említve, hogy szegény Petõfi hányszor cserélt gazdát és értelmet a politikai hullámok taréján.
Záradékul nem mulaszthatom el megemlékezni Sirató Károlyról, aki még kéziratban, az első kiadás előtt olvasta könyvemet. Sok hasznos tanácsát valósítottam meg, a könyvet átrendeztem, és több mondat az ő elgondolásából született.
Rajta kívül három emberrel találkoztam, akik Kazohiniát teljesen megértették: Karinthy (aki 1937-ben kéziratban olvasta), Keresztury Mária „első számú olvasóm” és Münich Antal, aki maga is izmos írója a tisztult valóságszemléletnek. Köszönet nekik, hogy nem voltam egyedül!
(1946)